Kalandozásaim története, sono san

   Ezzel a bejegyzéssel lezárom a március-áprilisi visszaemlékezések sorát és legközelebb megint a csodás moroyamai mindennapjaimról fogok mesélni. Ígérem. (: Na de ez a repülőút se volt kutya, se oda, se visszafelé, ezért úgy érzem, ezt is meg kell örökítenem egy kis szösszenet formájában.

   Először is, utálok repülni. Ezt a szeptemberi, legeslegelső repülésem alkalmával sikerült megállapítanom. Majd' megpusztultam Bécstől Naritáig az unalomtól, 12 órát ültem kvázi egy helyben, szűk volt és alváshoz teljesen alkalmatlan. Én utaztam legbelül, az ablaknál, ami szvsz a legszarabb hely a világon, mert kimenni is csak bajosan tud az ember lánya (főleg, ha melletted elalszanak), plusz először lehet nézni a felhőket, ami úgy 1 óra után már nem túl érdekes, utána meg csak a nagy sötétség látható. Ráadásul, hogy a szenvedés teljes legyen, mire elértünk a Naritára, sikerült megfáznom a légkonditól (nem fázom, nem fázom, csak megfázom ><), szóval a tökéletes "lufifej" érzés is megvolt.

   Ezen tapasztalatokon alapulva nem repestem az örömtől, hogy hazarepülök a szünetben. Annyi jó volt az egészben, hogy együtt mentünk Annával <3 és nem egyedül voltam. A gépünk 23.50-kor indult Osakából,  amit majdnem sikerült lekésnünk, mert persze pont aznap kellett vkinek megint a vonat elé vetnie magát és hatalmas volt a késés. Épphogy be tudtunk csekkolni, a nénik épp el akartak menni. :S Bár mikor már a gépen voltam, határozottan olyan érzésem volt, hogy jobb lett volna lekésni a járatot és ott maradni. :D Ugyanis épp vihar volt, mikor felszálltunk, hogy teljes legyen a boldogságom, és hát gondolom nem kell mondanom, hogy éjjel, viharban repülni 10000 méteren nem a legkellemesebb utazási forma. Már Peking felett jártunk, de még mindig nem volt szabad kikapcsolni a biztonsági öveket. O.o Emlékszem, még röhögtünk is Annával, hogy nem lehetünk ennyire szerencsétlenek, hogy megússzuk a földrengést, a tsunamit, elmegyünk az atomerőmű elől, és pont lezuhan a gépünk. O.o Az Darwin-díjas mutatvány lett volna. :D

   Végülis épségben megérkeztünk Dohába, ahol megkezdődött az igazi szenvedés - mert erre nem tudok mást írni - a 20 órás várakozás a reptéren. Szállást nem kaptunk, csak ellátást, úgyhogy legalább enni-inni tudtunk. Viszont valamiért mindenki azt kérdezgette, hogy miért nem váltjuk ki a vízumot és megyünk ki a városba körülnézni? Öhhh, hát miért is? Egy vadidegen országban vagyunk, nem értjük a nyelvet, nem ismerjük a kultúrát (csak felületesen), nincs pénzünk, nem is tudunk jól tájékozódni, ja, és ketten vagyunk az Annával (aki szőke), vs. arabok. Nem is értem, komolyan...

   Lényeg a lényeg, a reptéren nagyobb biztonságban éreztük magunkat, ami persze még mindig messze volt a japánbeli (ezt így írják?) biztonságérzettől. Mindenhol arabok, arabok és arabok, turbános férfiak és lefátyolozott nők, kint sivatag és a távolban pálmafák. Épp csak a tevék hiányoztak. Aki nem arab volt ott, az indiai volt, azok sem voltak túl bizalomgerjesztőek. >< Sétálgattunk, nézelődtünk Annával erre-arra, de az idő legnagyobb részében csak ültünk és bámultunk ki a fejünkből. Meg persze én keményen küzdöttem az életben maradásért, pontosabban a levegőhöz jutásért, ugyanis sikerült ismételten megfáznom a repülőn. XD

   Na mindegy, de nagyon örültünk, amikor felszállhattunk a Bécs felé tartó repülőre. Most középen ültem, ablaknál Anna, másik oldalt meg egy ismeretlen pasas, aki végig whiskyt ivott. Ezt leszámítva rendes volt. (: Épp hajnalodott, amikor Budapest felett repültünk, nagyon szép volt úgy fentről a kivilágított város. <3 Anna apukája és az öccse kijöttek kocsival a reptérre és voltak olyan rendesek, hogy engem is leszállítottak a Blaháig. (:

aki képes ezt a képet 20 órán át folyamatosan bámulni, annak hozok egy üveg ume-shut augusztusban :P

- a magyarországi részt átugrom -

   A visszautam sem volt piskóta, és először életemben egyedül repültem. O.o Nem mintha bármi is történt volna, csak nagyon hosszú volt és sok volt benne a rizikófaktor. Ez alatt az átszállásokat kell érteni, ha ott vmi miatt csúszás lett volna, akkor borul a szépen eltervezett menetrend. Összegezve, elindultam otthonról 15-én délután és megérkeztem haza 18-án reggel. :D

   Első gázos pont: kijutni a reptérre. Osaka-Bécs retúr jegyem volt, amit megpróbáltam, de nem sikerült átrakatni budapesti indulásra. Szerencsére Katáék ezúttal is elvállalták, hogy kivisznek a reptérre kocsival, köszönöm szépen ezúton is. Útközben még megálltunk Komáromban, ahol Kata szülei díszebéddel készültek, hogy még egyszer utoljára magyar kaját ehessek. Finom volt. <3 Annak ellenére, hogy egyikünk sem beszélt németül, sikerült elsőre, eltévedés nélkül kijutni a reptérre és becsekkolni. Végig folyosónál ültem, háhháááá, siker. :D

   Második gázos pont: átszállás Dohában. T____T Hála a jó égnek, csak 2 órát kellett várnom, ráadásul ismertem már a járást a tranzitváróban, úgyhogy hamar megtaláltam a kapumat. Az osakai gépen pedig többségében japánok utaztak, ott már nyugodt voltam. Néztem a térképet (átrepültünk a Himalája felett :P), filmet is néztem, elvoltam. Plusz, ezúttal aztán felkészültem, minden esélyét kizártam a megfázásnak. Egész úton pulcsi, garbós, termó kardigán és sál szettben léteztem, a japánok meg is bámultak a kis lenge ruháikban, de nem érdekelt. XD Ja, természetesen a kapott pokrócot is magamra csavartam.

   Harmadik gázos pont: Osaka. Vasárnap, helyi idő szerint 16.40-re értünk Japánba. A landolás tiszta vicces volt (a repülésből egyedül a fel- és leszállást szeretem, mert akkor történik vmi), mert már kiengedte a kerekeket és annyira lent voltunk, hogy a vízfodrokat ki tudtam venni (ami tőlem nagy teljesítmény), de még mindig csak tengert láttam mindenhol. O.o Aztán egyszer csak lerakta a pilóta a gépet, és volt alattunk talaj. :D A reptéren sitty-sutty megvolt minden ellenőrzés (kérdezték is, hogy csak ennyi csomagom van?), kaptam még egy pecsétet az útlevelembe^^ és mehettem is kifelé. Izé, befelé. Ő.ő Vonattal elmentem az Osaka állomásig, ahol megkerestem a buszjegypénztárt és vettem jegyet az első buszra Shinjukuig. Szerencsére még volt jegy aznapra. (: De igazából itt már nem aggódtam semmiért, úgy voltam vele, hogy ha nem is lesz buszjegyem, legalább már Japánban vagyok, ahol nem fognak megtámadni éjjel az utcán, nem rabolnak ki stbstb.

   A busz maga nem volt rossz, csak már nagyon szenvedtem az utazástól és mindenáron vízszintes helyzetbe akartam kerülni. A kiírt időnél korábban értünk reggel Tokyoba, de szerencsére már mentek a vonatok, úgyhogy olyan reggel fél 8 körül értem Moroyamába. Hajni kijött elém <3 hozott nekem vizet, kekszet és kukacos rágcsát, nyamnyam. 

   Szóval megcsináltam, tök egyedül. Büszke vagyok magamra. :D Én, a világutazó. :D